1945–1950

A ’fényes szellők’ időszaka Mérei tevékenységének nagy – bár nem minden ellentmondástól mentes – évei. Tevékenységének nagyságrendjéről tanúskodik munkaköreinek, tisztségeinek akár csak részleges felsorolása is: 1945. szeptember 1-jétől 1948. október 5-éig a Székesfővárosi/Fővárosi Lélektani Intézet, ekkortól 1950 áprilisáig az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) igazgatója (egyben iskolapolitikai osztályának vezetője). Az Eötvös Collegiumban (1946–’49) és a budapesti Állami Pedagógiai Főiskolán (1947–’49) a lélektan oktatója, egyetemi magántanár. A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) központi pedagógiai szemináriumának vezetője, 1948-ban a Kollégiumi Tanács elnöke stb., stb., stb.

„A NÉKOSZ alapelve, az, hogy neveletlenek nevelnek neveletleneket”, jelentős hatást gyakorol rá: a népi kollégiumokat saját, élete két utolsó évtizedében létrehozott műhelycsoportja és első, azaz ’A’ csoportja modelljének tekintette. Méreinek meghatározó szerep jutott nemcsak a magyar iskolarendszer, pedagógiai-pszichológiai és tágabb értelmiségi, szellemi közélet újraindításában, hanem azokban a mából visszatekintve is kétségtelenül pozitív változások beindításában, mint a nyolcosztályos általános iskola bevezetése, az analfabetizmus felszámolása, a felsőoktatásnak a népi tehetségek előtt való megnyitása. Mindezt Mérei egy olyan gyermekcentrikus neveléseszmény nevében támogatta és képviselte, mely igyekezett hasznosítani a korábbi magyar reformpedagógia (Nagy László [1857–1931]) és a kortárs nemzetközi neveléstudomány meg lélektan (a svájci Jean Piaget [1896–1980], a német-amerikai Kurt Lewin [1890–1947]) legfontosabb eredményeit, és amely az öntudatos egyének szabad közösségének gyakorlati programját a gyerekszeretet mellett komoly elméleti alapokra törekedett fektetni (kísérleti módszer, átfogó felmérések). Ebben a munkában a hazai nevelésügy legkülönbözőbb szemléletű képviselőivel tudott – legalább átmeneti – munkakapcsolatra lépni, gyümölcsöző együttműködést folytatni, Karácsony Sándortól (1891–1952) Kiss Árpádon (1907–1979) keresztül Faragó Lászlóig (1911–1966).

Ugyanakkor látnunk kell azt is: ezen tevékenységével nemcsak az átalakuló nevelésügy, hanem az ebben gyakran kezdeményező szerepet játszó kommunista párt oktatáspolitikájának is egyik ismert képviselőjeként, harcos szószólójaként lépett fel. „Szigorú bolsevikként” 1947-től a baloldali Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete Pedagógiai Bizottságának, 1947–’49-ben a Magyar Kommunista Párt Pedagógus Csoportjának, majd a szociáldemokraták beolvasztásával létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Köznevelési Bizottságának, 1948–’49-ben az akadémiát megregulázó Magyar Tudományos Tanácsnak is tagja. 1945-től 1950-ig részt vesz a Köznevelés szerkesztőbizottságában, 1949-ben a Magyar Pedagógia főszerkesztője, a negyvenes évek második felében több tankönyv szerzője. Kossuth-díját pedagógiai tevékenységéért kapta.

Bár belső, emancipatorikus-egalitárius meggyőződésétől vezéreltetve és a stratégiai döntésekre valódi befolyással nem bírván, ebben az időszakban Mérei nolens-volens mégiscsak hozzájárult annak a diktatúrának kiépüléséhez, mely a következő lépésben már őt magát és aufklérista, harcos ateista humanista, meggyőződésesen antiklerikális és deklaráltan közösségi nevelési koncepcióját is ad acta tette. Ennek a fejleménynek akár előjele is lehetett, hogy szakmai és közéleti tevékenysége ezekben az években sem mentes minden korlátozástól: akadémiai tagságát, egyetemi véglegesítését megakadályozzák; A Jövő Emberének, a megújuló magyar mentálhigiéné tervezett lapjának első számát pedig, melynek szerkesztője s cikkírója lett volna, megjelenése előtt, 1948-ban betiltják.

A mérleg másik, pozitív, példaadó serpenyőjét pedig egyértelműen lehúzza Mérei nagy pozitívumokat felmutató szakmai és szervező tevékenysége, ezen belül a Lélektani Intézetben végzett irányító-, oktató- és kutatómunkája.

A Mérei Ferenc vezette fővárosi intézet – egyik elődintézményünk, a Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium része – két nagy osztályból állt: az igazgatóhelyettes, Radnai Béla (1914–1970) alá tartozó pályaválasztási és képességvizsgáló osztályból és a Justné Kéry Hedvig (1896–1980) irányította gyermektanulmányi osztályból; ez utóbbi végezte a kísérleteket is. Az intézet beosztott adjunktusai kezdetben a Piaget-tanítvány Binét Ágnes, a tehetségvédő Harsányi István (1908–2002) illetve Marton Lászlóné voltak. A munkában komoly szerep jutott mások mellett Förster Verának, Klauer Annának, Fenyő Andornak és Marton Imrének, az utóbb gyermekkiadói lektor Szűcs Annának (1914–1973), és olyan ismert szakembereknek, mint a pszichoanalitikus Nemes Líviának (1919–2006) vagy a később a nevelési tanácsadásban és intézetünkben is dolgozó Hoffmann Gertrudnak (1928–1999). A lélektani intézet rendkívül nívós munkatársi gárdájának létszáma virágkorában elérte a kéttucatot. A vizsgálatok értékelésében a Szondi-féle teszttapasztalat, irányultságában a K. Lewin-i, a szociálpszichológia felé nyitó alaklélektan játszott inspiráló szerepet.

A tudományos kísérletek mellett nagy intenzitással folyt az intézet hétköznapi élete, a rutinfeladatok végzése is. Havonta százasával végezték a középiskolások pályaválasztási tanácsadását, az ehhez szükséges rutinvizsgálatokat, de besegítettek a felsőoktatási felvételi alkalmassági vizsgákon is.

Mérei ebben az időben írott három könyve, A gyermek világnézete (1945), Az együttes élmény (1947) és a Gyermektanulmány (1948), sokat köszönhet az intézetbeli munkának. Az első műben két idősebb lányával, Eszterrel és Annával[2] kapcsolatos megfigyeléseit is felhasználva tárgyalja a 0–15 éves gyermekek szemléletének fejlődését, mindvégig szociálpszichológiai megközelítésben, a társkapcsolatokra tekintettel: a csecsemő magányától a kamaszkor szervezett bandájáig jut el.

A második munka világhírű, részben a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren végzett kísérletsorozatát az Egyesült Államokban már 1949-ben lefordították (Human Relations, 1949/2. szám), bekerült a bizonyított pszichológiai kísérletek gyűjteményébe. Az intézet nemzetközi kapcsolathálója ekkoriban a londoni Tawistock Intézetig vagy a zürichi Rorschach-körig nyúlt.

A harmadik kötet címét adó gyermektanulmány az elméleti gyermekpszichológia és a nevelői praxis között közvetítő diszciplína. Mérei ezen munkája a tudományág eredményeit pedagógusok számára foglalja össze, három nagy forrásra: a genetikus gyermeklélektanra (Piaget, Wallon), a pszichoanalízisre (S. Freud [1856–1938], a M. F.-re magára is ható Hermann Imre [1889–1984]) és saját intézetbeli kísérleteire támaszkodva. A hétfejezetes, mintaszerűen megírt szisztematikus áttekintést szakszótár, névmutató és a szakirodalom kommentált jegyzéke zárja. 

Mérei kezdetben (és belül mindvégig) azt vallotta, hogy a nevelés a gyermek fejlődési sajátságaihoz illeszkedő folyamat. „De közben én magam sem voltam türelmes. És a történelem sem volt türelmes.” Amikor 1948-ban megkezdődött a magyar nevelés úgymond ’szocialista átalakítása’, M. F. – eddigi álláspontjával (hivatalosan) szakítva – kemény kritikát kényszerül gyakorolni a ’burzsoá’ reformpedagógiai irányzatok felett, de a pedológia/ gyermektanulmány elleni közvetlen támadástól igyekezett tartózkodni. Emiatt aztán nálánál párt-, vagy inkább vonalhűbb kritikusai azzal vádolták: a freudista reformpedagógiákat elutasítva valójában azt próbálja titkolni, hogy az általa művelt pedológia is csupán az ilyen áramlatok egyike.

(Csupán zárójelben: a pedológia persze valójában egy a XIX. század végén, elsősorban az Egyesült Államokban kialakult reformpedagógiai irányzat, mely a gyermek megismerését tekintette a nevelés előfeltételének. Legfontosabb nevelési elve az individualitás: olyan iskolát kell létrehozni, amely figyelembe veszi a gyermekek közötti egyéni különbségeket. Talán ennek a sztálini felfogású kollektivizmussal való összeférhetetlensége lehetett az ok, ami miatt a ’30-as évek közepén a Szovjetunióban támadást indítottak ellene. Ennek a kampánynak felmelegítése figyelhető meg 1949–’50 Magyarországán, természetesen az adott körülményekhez – és érdekekhez – igazítva.)

Mérei 1949 decemberében önkritikát gyakorolt, azonban ez sem védi meg a további támadásoktól: a ’Mérei-vita’ folytatódik. A Rákosi Mátyás–Révai József-féle vezetés a köznevelés terén elszenvedett kudarcokért a pártzsargon szerinti „ellenséges tevékenységi gócokat”, köztük a Mérei vezette ONI-t, mint „a tankönyvszabotázs központját és a burzsoá neveléstudomány melegágyát” tette felelőssé.

A Társadalmi Szemlében megjelenik a tanár, oktatáspolitikus, majd szerkesztő Lázár György (1921–1978), az ELTE Nevelésügyi Tanszék akkori vezetőjének cikke. Ennek summája: Mérei valójában nem változtatta meg pedológiával kapcsolatos álláspontját; hajbókol az imperialista erkölcs és tudomány előtt; leplezi a pedológia támadását a magyar nevelés ellen. Különben is, a pedológia szerinti ’spontaneitás’ elve irracionális, s ezen a hibán az sem segít, hogy Mérei nem fogadja el Freud pánszexualizmusát. Summa summarum: Mérei pedológiája gátolta a magyar neveléselmélet fejlődését, elhanyagolta a gyakorlati nevelés kérdéseit, nem ismertette kellően a szovjet pedagógia eredményeit.

A következmény: Mérei Ferencet 1950-ben, a határozat szavai szerint „burzsoá elhajlónak” bélyegezve, a „pedológia becsempészésével” vádolva kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából, állásából elbocsátották, intézetét, az ONI-t felszámolták. A hatalom köreiben felmerül letartóztatása is: ezt végül nem hajtják végre. A folyamat, tágabb kontextusban – a pszichoanalízissel való leszámolásnak, a mindent elöntő vulgárpavlovizmusnak köszönhetően – a ’burzsoá áltudományként’ megbélyegzett pszichológiának a szovjet típusú (alkalmazott-gyakorlati) pedagógia szolgálóleányává tételét eredményezte, az 1940/50-es évek fordulójától a ’60-asok középső harmadáig megbénítva a diszciplína hazai fejlődését.