[...] Ami végezetül azt a tanácsotokat illeti, mely szerint érvelésemet geometriai módon kellene előadnom, hogy az olvasó mintegy egyetlen
pillantással átfoghassa azt, megéri a fáradságot, hogy elmagyarázzam, mennyiben követtem e tanácsot eddig
is, és mennyiben gondolom követendőnek a továbbiakban. A geometriai írásmódban
két dolgot különböztetek meg, nevezetesen a bizonyítás rendjét és elvét.
A rend csak annyiból áll, hogy az elsőként állított tételeket a következők bárminémű
segítsége nélkül kell megismernünk, az összes többit pedig azután úgy kell elrendeznünk,
hogy egyedül a megelőzőek alapján bizonyíthassuk őket. Elmélkedéseimben ténylegesen
ezt a rendet igyekeztem minél gondosabban követni, s épp ennek szem előtt tartása
indított arra, hogy az elmének a testtől való különbségét ne a második elmélkedésben,
hanem csak a hatodikban tárgyaljam, s hogy több más dolgot tudatosan és szándékosan
elhagyjak, mivel sok dolog magyarázatát követelte volna meg.
A bizonyítás elve pedig kétféle; az egyik ti. az analízis, a másik a szintézis
útján történő bizonyítás.
Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy
a korábban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó
hajlandó azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen
meg fogja érteni és el fogja sajátítani a dolgot, mintha ő maga jött volna rá.
Viszont nincs benne semmi, amivel a kevésbé figyelmes vagy éppen ellenszegülő
olvasót meggyőzhetné. Ha ugyanis az általa kifejtetteknek akár a legcsekélyebb
része is elkerüli az olvasó figyelmét, a következtetések szükségszerűsége nem
válik nyilvánvalóvá; gyakran megtörténik az is, hogy sok olyan dolgot, amit nagyon
is figyelembe kell venni, alig érint, mivel a kellőképp figyelmes olvasó számára
ezek magától értetődőek.
A szintézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton
bizonyítja (még ha maga a bizonyítás gyakran a szintézisben inkább indul ki a
korábbiakból, mint az analízisben) igen világosan azt, amit következtetésként
levontak, mégpedig úgy, hogy a definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és
problémák hosszú sorát alkalmazza, hogy ha a következtetések közül valamit tagadnánk,
akkor rögtön megmutathassa, hogy az benne foglaltatik a megelőzőekben, s így kicsikarhassa
a helyeslést akár a legmakacsabb és legkelletlenebb olvasótól is.
A régi geométerek egyedül ez utóbbi elvet alkalmazták írásaikban, nem mintha
a másik teljességgel ismeretlen lett volna előttük, hanem azért — már amennyire
meg tudom ítélni — mert oly nagyra becsülték, hogy valamiféle szent titokként
meg akarták tartani maguknak.
Én azonban egyedül az analízist követtem Elmélkedéseimben, mivel ez a tanítás
igaz és legjobb útja. Ami pedig a szintézist illeti — márpedig kétségkívül ezt
várjátok el tőlem —, jóllehet a geometriai kérdések tárgyalására az analízis után
ez a legalkalmasabb, a szóban forgó metafizikai kérdésekben nem alkalmazható ily
nagy haszonnal.
A különbség ugyanis abban rejlik, hogy azokat az első fogalmakat, amelyeket a
geometriai tételek bizonyításánál előfeltételezünk, mivel az érzéki tapasztalattal
megegyeznek, bárki könnyen elfogadja. Ezért itt az egyetlen nehézség az, hogy
a következtetéseket előírás szerint vezessük le, márpedig erre különösebb erőfeszítés
nélkül is képes bárki, elég, ha visszaemlékszik a korábbiakra. A tételek gondos
megkülönböztetése pedig arra szolgál, hogy könnyen idézhessük őket, s így még
akarata ellenére is bárkit emlékeztethessünk rájuk.
Ezzel szemben a metafizika fejtegetéseiben semmire sem törekszünk inkább, mint
arra, hogy az első fogalmakat világosan és elkülönítetten ragadjuk meg. Mert még
akkor is, ha ezek a fogalmak természetüknél fogva épp annyira vagy akár még inkább
ismeretesek volnának, mint azok, amelyeket a geométerek vizsgálnak, mégis, minthogy
e fogalmaknak ellentmond sok olyan érzéki eredetű előítélet, amelyhez kora ifjúságunk
óta hozzászoktunk, csak akkor ismerjük meg tökéletesen őket, ha igen figyelmesen
elmélkedünk róluk, s elménket, — amennyire ez lehetséges — elfordítjuk a testi
dolgoktól. Ha azonban e fogalmakat csak magukban alkalmaznánk, akkor azok, akiket
az ellentmondás vágya ösztönöz, könnyen tagadhatnák őket.
[...]
De mivel tudom jól, hogy még azok számára is, akik lankadatlan figyelemmel és
komoly elhatározással kutatják az igazságot, mily nagy nehézséget okoz majd, hogy
Elmélkedéseim egészét egyetlen pillantással átfogják, s ugyanakkor az egyes elemeket
külön-külön is átlássák — márpedig véleményem szerint ahhoz, hogy olvasásuk teljes
haszonnal járjon, e két feladatot egyszerre kell elvégezni —, ezért a következőkben
az eddigiekhez egy szintetikus módon írott rövid szöveget csatolok, ami ezeknek
az olvasóimnak reményeim szerint némi segítséget fog nyújtani. Azt azonban, kérem,
vegyék figyelembe, hogy itt egyrészt nem áll szándékomban oly sok mindent átfogni,
mint tettem ezt Elmélkedéseimben, — akkor ugyanis sokkal bőbeszédűbbnek kellene
lennem, mint azokban voltam — másrészt amit tárgyalni fogok, azt sem szándékozom
maradéktalanul megmagyarázni, részint, hogy rövid lehessek, részint pedig azért,
nehogy valaki esetleg beérje ezekkel, s magukat az Elmélkedéseket — amelyekből
pedig meggyőződésem szerint sokkal több haszna származhat — már csak felületesen
tanulmányozza.
(Descartes: Válaszok az Ellenvetések második sorozatára. Részlet.)
Copyright Hungarian translation © Boros Gábor, 2009
